Régebben tartózkodtam attól, hogy túl vastag könyvet vegyek a kezembe, mert attól féltem, hogy soha nem fogom elolvasni. Volt valóság alapja, ugyanis a kötelező iskolai regényeket nehezen vagy el se olvastam. Aztán rájöttem, hogy gyerekkoromban is ez volt a feltétele az olvasásnak. Szerettem olvasni, de ha muszájból adtak valamit a kezembe, úgy hogy az semmiféle formában nem passzolt az érdeklődésemhez, akkor nehezen ment. 

Stephen King nem a rövid írásairól ismert. Legelőször a Kedvencek temetője c. könyvét olvastam el, aminek a történetét ismertem előtte, ugyanis film formájában nagyon régen megörökítették (azóta persze új feldolgozás is dukált). Kíváncsi voltam rá, hogy azt a rettegést, amit akkor gyerekkoromban átéltem a tv előtt, vajon a könyv is áttudja-e adni? Meglepően tapasztaltam, hogy igen, sőt még jobban! Akkor adtam a híres írónak igazán esélyt arra, hogy több művével is megpróbálkozzak.

Közben azon gondolkoztam, hogyan is jutott el idáig, hogyan tud ennyit és így írni? Ráébredtem, hogy ha egyszer sikerül megemberelnem magam és a saját könyveimet kiadatnom (először befejeznem), akkor közel hasonló terjedelemmel fogok előállni. Miért? Eddig nem tudtam, hogy mi a probléma a motivációmmal, ami néha felébred, de gyorsan elhanyatlik. Az idő. Azt vettem észre, hogy King nem siet a történet elmesélésével. Mindent részletez és nagy gonddal adja elő a legcsekélyebbnek tűnő párbeszédet is. Az én írásstílusom hasonló, ugyanis szeretek mindent (is) részletezni, de attól félek, hogy sok lesz az olvasónak egyszerre, ezért próbálom visszafogni magam. Ennek az az eredménye, hogy olvasás közben hiányérzetem keletkezik, azaz " ide kell még valami" érzés. Az írótól így folyamatosan tanulom, hogyan adjak időt a történetnek kibontakozni. Hogyan adjak elő egy kerek történetet akkor is, ha csak a legvégén várja az olvasót a csattanó és addig, hogyan tudom fenntartani a figyelmet.

♦♦♦

Stephen King - Az intézet

"Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, a fiót pedig elrabolják. Másnap Luke az Intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak hozzá hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek. A szigorúan titkos intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja pedig az, hogy könyörtelenül kinyerje a gyerekek erejét, akár kínzás árán is."

"Az év horrorja a Goodreads Choice Awards 2019 szavazói szerint."

Nem tagadom, hogy élveztem a könyvet, de erős túlzás, hogy horror lett volna. Habár ki tudja kinek mi az. Nekem a horrorról az elképzelésem például az előbb említett Kedvencek temetője, ami egy kevésbé valószínű élethelyzetet mutat be és ami ha eszedbe jut, nem jön azonnal álom a szemedre.

Az intézetre inkább helytállóbb lenne úgy fogalmazni, hogy "a mindennapok horrorja". Ez lefedi azt a valóságot, amiben élünk és amit a könyv bemutat, ezzel párhuzamot vonva a létező és kitalált világ között. 

Maga a gondolat, hogy megtörténhet (vagy ki tudja, már meg is történt vagy éppen ez történik) ijesztő. Több valóságalapot társítanak hozzá az olvasók és a valós élet tapasztalati, mint egy élőholt macskához. 

Személy szerint olvasás közben nem járt át az ismeretlentől való félelem. Inkább egy másfajta félelem tartott fogva, amitől ha belegondoltam vagy elképzeltem, megfeszültek az izmaim. Egy folyamatos "túlélő" ösztön aktiválódott és pörgött az agyam, hogy ha hasonló helyzetben lennék, hogyan és miként reagálnék? Szembeszállnék vagy beletörődnék a sorsomba? Adnék esélyt magamnak a túléléshez, képes lennék megtenni a lehetetlen, akkor is ha az fáj mentálisan és fizikailag is? Ha mindet túléltem, sikerülne-e feldolgoznom, hogyan dolgoznám fel, milyen hatással lenne a későbbi életemre? A kérdések addig pörögtek, amíg az egyetlen szó kezdett villogni az elmémben, hogy IGEN. 

A történet keretein belül képes az olvasót is egy olyan tudatállapotba hozni, hogy gondolkodásra bírja. Egy olyan helyzetbe "kényszerít", amiben rájössz, hogy döntened kell és a döntésed fogja megalapozni a jövőd alakulását. Nem számít, hogy jól vagy rosszul döntöttél, mert az események mindig adnak lehetőséget arra, hogy a magad ura legyél.

Gördülékeny, könnyen követhető a történet. Reális, igazi emberi reakciókat látunk, amikbe könnyen beleéli magát az olvasó és olyan érzése támadhat, hogy "én is ezt tettem volna". 

Sajnos csak az utolsó negyedben adja át az olvasónak az igazi adrenalin löketet és abból is főleg az utolsó oldalakra koncentrál. A lezárásnál tuningolja fel az érzékszerveket. Ez a stílusából adódik, nem is egy igazán helytálló negatív értékelés, de ne hagyjam szó nélkül. 

♦♦♦